Óvatosan benyitok. A szokásos bar (jazzbar) s csak pár ücsörgô. A flamencogitáros sehol. Lépek vissza s fordulnék...
- csak gyerünk, vegyetek szivart! csak gyerünk! köhhömmmmköhhhhhhh... ez nagyon jó... - (elfúló hangon s odadobva egy - húú de erôs ez-t - a másik fotelnyi füstfelhô felé)
A lány a teraszon ült s szivarozott, szemlátomást az elsôt. Párat léptem H felé le az utcára mint egy menekülve, s a lány meg már visszanyerve a hangját nyújtotta a keritésen át - kérsz az enyémbôl, próbáld! -
Akartam mondani; "Ó köszi" s rögvest odatelepedni közéjuk a fotelekbe s szivarokat probálni s portot inni s beburkolózni füstel (habár nem dohányzom) s mi jött ki? Ránéztem és; - nemkösz!
S lassan lépkedtünk (elhúztuk a csíkot) furcsán zsongva inkább a sarki bar felé. Ahol legalább zene van, ugye stb. E miatt a határtalan s természetes közvetlenség miatt. A közvetlenség ilyen foka miatt. Ami annyira jól esik. Még mindig félrekezelek szituációkat. Hogy aztán azután bánjam. Hogy mi mozgat?!!