Kurt Vonnegut belepve a kepbe -akarha szinpadra- megallt mellettem. Savanykas buzben azott. Tartotta kartonpapirjat s pokrocat hona alatt. A padon, ahol ultem ket vonnegut konyv volt arcal lefele s hatso boritojukrol vonnegut arckepe nezet fel. A konyvekre mutatott oregesen hosszu, piszkos kormevel.
-Igen!- S nyujtottam tollat is, hogy irhatna bele autogramot, epp egy baratomnak viszem, aki en magam vagyok. De csovalta a fejet, csak eszebe jutott ezaz s nem akarja a kartonpapirjat felhasznalni, mert az az agya. S elkezdett visszafele irni a konyvbe s fejjel lefele s a margojara ujabb konyv alakult.
Sokaig irt, csak ultem, nem is neztem ot, termeszetes volt, hogy sokaig ir, azota felebredtem. Vonnegut ugy hiszem meg mindig ott all a padom mellet, ir s erzekelhetetlen szamara hol vagyok. Hogy mar kavezom s irom, hogy ir.